Hitünk háborodottan a tengerre hull
esőcsepp ízű könnyünk csituló forrongása
utoljára tép a személyes magányok sejtjeibe
felszakított sebünk, a múlt,
mibennünk vérzik tovább,
akik hordozzuk
évezredes éjszakák testében
egy megrepedt hajnal felé a jövőt
és kiáltozva lépünk át a tűz felett
s mint megszakadt boszorkányszivek
babonás félhomályú kamráiban
üszkösödő parazsunk úgy lapul
a hamu alatt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése