Sötét, sötét

Behunyom a szemem.

Sötét, sötét...

nem lehet mindent csak úgy megbocsátani.  

Vannak dolgok, amikért, és vannak kérdések, amikre egyszer csak felelni kell.  

Az ilyen tény megtámadja az energetikai stabilitást és változást generál a kapcsolatban.

Ha egy ilyen tény a kötelékeink valamelyik, elég mélyen rejtőző pontjára telepszik, már csak a nagyon erős, tartalékul szolgáló szeretettel érhető el.

És van, hogy a rend visszaállítására tett erőfeszítések annyira kimerítik ezt az tartalékot, hogy megbomlanak maguk a kötelékek is és visszafordíthatatlanná válik a változás.

Bánat, fájdalom, harag és félelem  dolgoznak rajtam, ők alvilágom istenei.

Általuk később majd könnyebb leszek, de ez most csak a tökéletlenség, a maradvány-lét érzete, a zuhanás.

Elszakadás az otthonosnak, valósnak tudott én - és mi képtől, ami az új pályára való találás rémisztő előfeltétele.

Születés, születés

Halál, halál

Ha ilyen a halál és ennyire keveredik az élettel, akkor mennyi élet lehet a halálban?

Na, ilyenkor kell új energiaforrásokat felfedezni.

Ne félj,

szükségemben sem lopok tőled.

Mástól sem lopok.

Hagyom, hogy egy engem kereső erő legyen a támasz, iszom a forrásvizet.

Kérlek, te se lopj.

Elégedjünk meg azzal, hogy a félelmünkből keletkezett tükör előtt állunk, félünk, mert látjuk, hogy felek vagyunk.

Úgy döntöttem, hogy megváltoztatom pillantásomat.

Ebből a másik nézőpontból látom, hogy a fenti tapasztalattal egyidejűleg szívem milyen erőkkel készíti és varázserőm mennyi gonddal díszíti kozmoszomat, a szeretet helyét.


kiegészíteném egy linkkel, csak mert annyira aktuális: http://csillagmag.hu/csillaguzenetek/levalas-a-kollektiv-tudattalanbol/