Unikornis 7.

Az Unikornis Kertjéről

(Az első korszakról, hogyan távozott onnan az ember)

A Kert határain

A Kert szent fénnyel ragyogott, mint egy örömteli reggelen, amikor még csillog a harmat és minden levél zöldell. Szélesen ívelt a Föld mezőin át, ám azon túl hófedte hegyek emelkedtek, belsejükben tüzek lobogtak, és vad helyek terültek el, ahol forgószél üvöltött, és hangok zengtek a ragyogó, végtelen magasságban.
Az Unikornis boldogult a mennydörgő vihar és a rengő földfelszín közepett, de ezek az alakuló, nyugtalan helyek nem voltak biztonságosak az Ember számára. Ezért, mint idősebb barát és vezető, az Unikornis a Kert szélein járt-kelt, nehogy az Ember vakmerően megkísérelje elhagyni a neki rendelt törvényes határokat.
A napoknak akkoriban nem volt nagy jelentőségük, s az idő számolatlanul, boldog üdvösségben telt. Az emlékezet még ma is ama tiszta üdvnél időzik, s azon, hogy miért éppen a mi legédesebb nyugalmunkat zavarta meg a tiltott tapasztalatok utáni sóvárgás. Mert az Ember számban gyarapodott, és erőssé lett, az Egyszarvú hasonlóképpen: e kegyelemmel és ártatlansággal telt rokon lények beléptek az Aranykor delébe. Bár azóta meglazultak, azok a kötelékek, amelyek egymáshoz fűzik őket, széttéphetetlenek az idők végezetéig.
ezért bármilyen hosszú ideje vannak távol egymástól, az Ember és az Egyszarvú sohasem fognak idegenként találkozni.