Behunyom a szemem.
Sötét, sötét...
nem lehet mindent csak úgy megbocsátani.
Vannak dolgok, amikért, és vannak kérdések, amikre egyszer csak felelni kell.
Az ilyen tény megtámadja az energetikai stabilitást és változást generál a kapcsolatban.
Ha egy ilyen tény a kötelékeink valamelyik, elég mélyen rejtőző pontjára telepszik, már csak a nagyon erős, tartalékul szolgáló szeretettel érhető el.
És van, hogy a rend visszaállítására tett erőfeszítések annyira kimerítik ezt az tartalékot, hogy megbomlanak maguk a kötelékek is és visszafordíthatatlanná válik a változás.
Bánat, fájdalom, harag és félelem dolgoznak rajtam, ők alvilágom istenei.
Általuk később majd könnyebb leszek, de ez most csak a tökéletlenség, a maradvány-lét érzete, a zuhanás.
Elszakadás az otthonosnak, valósnak tudott én - és mi képtől, ami az új pályára való találás rémisztő előfeltétele.
Születés, születés
Halál, halál
Ha ilyen a halál és ennyire keveredik az élettel, akkor mennyi élet lehet a halálban?
Na, ilyenkor kell új energiaforrásokat felfedezni.
Ne félj,
szükségemben sem lopok tőled.
Mástól sem lopok.
Hagyom, hogy egy engem kereső erő legyen a támasz, iszom a forrásvizet.
Kérlek, te se lopj.
Elégedjünk meg azzal, hogy a félelmünkből keletkezett tükör előtt állunk, félünk, mert látjuk, hogy felek vagyunk.
Úgy döntöttem, hogy megváltoztatom pillantásomat.
Ebből a másik nézőpontból látom, hogy a fenti tapasztalattal egyidejűleg szívem milyen erőkkel készíti és varázserőm mennyi gonddal díszíti kozmoszomat, a szeretet helyét.
kiegészíteném egy linkkel, csak mert annyira aktuális: http://csillagmag.hu/csillaguzenetek/levalas-a-kollektiv-tudattalanbol/
kiegészíteném egy linkkel, csak mert annyira aktuális: http://csillagmag.hu/csillaguzenetek/levalas-a-kollektiv-tudattalanbol/