Gombár Imre kollégiumi igazgató, Rékasi Attila, jómagam, és Lóránt Éva
(fotó: Berecz Anita)

Tegnap nyitottam meg Rékasi Attila fotókiállítását a Tittel Pál Kollégium aulájában, ahol sok diák és sok, a fotózás és a képzőművészet terén tekintélynek számító vendég tisztelt meg minket jelenlétükkel. A megnyitón először Lóránt Éva énekelt el egy népdalt, majd Gombár Imre igazgató köszöntője után én vehettem át a szót. Végül Attila mintegy 2 órás vetítéssel egybekötött előadása következett "Bevezetés a fotóművészetbe" címmel. A megnyitó szövegét ide szúrom be, a fotókat pedig itt lehet mgtekinteni...

Szeretettel üdvözlök mindenkit Rékasi Attila „Teremtett idő” című kiállításának megnyitóján, ami egy most kezdődő, fotográfiai tárgyú kiállítás- és előadás-sorozat első része.Honnan is származik az ötlet, hogy ilyet szervezzünk a Kollégiumban? Éppen most fényesen igazolódik az a teóriám, hogy minden ötlet és történés egy régebbire fűződik fel, akár tudunk róla, akár nem. Az isteni szikra egy éjszakai vonatozás alkalmával pattant ki, amikor Berecz Anitával véletlenül ugyanazzal a vonattal jöttünk Hatvanból Pásztóra, de hogy ilyen könnyen és gyorsan formát öltött mint kiállítás- és előadássorozat, és a párhuzamosan folyó műhelymunka, az a Kollégium nyitottságának, hagyományainak köszönhető. Ezekről én, mint új ember, akkor még nem tudtam, de azóta kérdezősködtem:Kiderült, hogy még a 80-as években Tóth József vezette az első fotószakkört, majd amikor a későbbi igazgató, Tolnay Béla nevelőtanárként idekerült, ő kezdte újra a munkát 1991-ben. Több mint 10 évig működött a szakkör Szőcs István fotóműhely néven és olyan rangos támogatói voltak, mint Gál István filmrendező - aki Bottyán Zoltán és Tolnay Béla meghívására többször is eljött a kollégiumba. Gál István többek között a képszerkesztésről is tartott előadást a szakkör tagjai számára. Ennek az előadásnak a vázlata még most is megvan, igyekszünk majd tanulni belőle. Szintén az ő segítségével kapta a fotóműhely az első Minolta fényképezőgépet, amihez még egy komplett laborfelszerelést és két további fényképezőgépet is tudtak alapítványi támogatással szerezni. Később, részben talán a digitális technika elterjedése miatt a diákok érdeklődése lanyhult, de most, az új lehetőségek talán segíteni fognak bennünket abban, hogy a két technika inkább egymás mellett működhessen és egy igényes, kreatív fotózást eredményezzen.Nagy vonalakban ezek hát azok a hagyományok, amelyeknek a fonalát újra felvesszük a mai napon és szeretnénk az elődökoz méltó módon folytatni.Most pedig áttérek az első meghívott művész bemutatására: Rékasi Attila 1974-ben született Debrecenben, Derecskén nevelkedett, érettségizett. Gazdasági informatikus végzettsége van. 2006-ban diplomázott a Debreceni Egyetem Pedagógiai Főiskolai Karán, mint szociálpedagógus. 1994-ben kezdett el fényképezni, autodidakta módon képezte magát. 1995 óta foglalkozik fotótörténettel és technikatörténeti tárgyak gyűjtésével. 1995-től kezdve rendszeresen jelennek meg riportfotói, illusztrációi újságokban, nyomdai kiadványokban, könyvekben. 1996-óta szerepelnek alkotásai különböző kiállításokon, 1999 óta tagja a Debreceni Fotóklub alkotóközösségének. 2001-ben lett a Derecskei Fotóklub, azóta már Fotográfiai Alkotócsoport művészeti vezetője. 2002-től a Fénykörök fotószakkör és az Oázis Ifjúsági Galéria művészeti vezetője. 2003-ban megválasztottak a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének egyik alelnökévé. Erről a pozícióról később lemondott, hogy teljesen az alkotásnak és a művészetszervezésnek szentelhesse magát. Két kötete jelent meg. Az egyik: "Fénnyel írt történelem" azaz Derecske története képekben, a másik pedig Derecske, a város, ahol jó élni címmel.

1996-tól napjainkig számtalan csoportos és egyéni kiállítása volt országszerte és külföldön is.A teljesség igénye nélkül: Derecskén szinte minden évben, olykor több is. Ezen kívül Debrecenben, Szentesen, Mezőtúron, Budapesten, Győrben, Hajdúböszörményben, Hatvanban és Kecskeméten. 2006-ban az 1956-os forradalom emlékére készített montázssorozatából állandó kiállítása nyílt a tokiói magyar nagykövetségen.Rendszeresen részt vesz a Debreceni Őszi Tárlaton, az Art Expón, és az általa vezetett alkotócsoportok kiállításain.További országos kiállítások:  70 éves a Debreceni Fotóklub, Debrecen Medgyessy Galéria, Miskolc, Szolnok, Tiszacsege, Berettyóújfalu, Polgár, Hajdúszoboszló, Balmazújváros, Böszörmény, Pocsaj, Biharkeresztes, Abaújszántó, Bakonszeg.  VII. Alföldi Fotószalon Szentes, Mezőtúr  A Derecskei Fotóklub klubkiállítása: Debrecen, Nádudvar, Mezőtúr, Hajdúszoboszló, Győr  3D képző és fotóművészeti kiállítás: Téglás  Digitális Műhely c. kiállítás: Debrecen, DOTE Galéria  Szentes 2001 c. kiállítás: Székesfehérvár, Szentes, Mezőtúr, Románia  Rosti Pál emlékpályázat: Dunaújváros  XII. Országos Aktfotó Kiállítás: Szentes, Szolnok  Portré pályázat: Dunakeszi  Alföldi tájak emberek: Törökszentmiklós  Az év fotográfusa 2003: Budapest Debreceni Őszi Tárlat  Építet örökségünk, Debrecen  Alföldi Tárlat: Szentes  Tánc a fotóművészetben: Debrecen  Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep záró kiállítása, 2004: Hajdúböszörmény.

Díjak:

2002. április, Nívó díj, a 3D című képző- és fotóművészeti pályázaton

2002. szeptember, „Tehetséges fiatalok” a Fotómozaik díja

2002. október, Évfordulók című fotópályázat, Multi Fotó KFT különdíja

2003. november, Épített örökségünk című fotópályázat, különdíj

2004. október, X. Alföldi fotószalon, II. díj

2005. május, XIII. Országos Aktfotó Kiállítás, Szentes, különdíj

Mivel a megnyitó után előadást is fogunk hallani, ahol a művész a leghivatottabban fog beszélni a fotóművészetről, én már csak néhány, a kiállítás címéhez csatlakozó szubjektív mondatot szeretnék mondani:

Teremtett idő...

Megszoktuk, hogy a teremtést mint történetet, azaz eseménysort értelmezzük: ezt sugallják például a teremtésmítoszok is. Egy kozmikus dimenzióban játszódnak ugyan, de lényegüket tekintve ugyanúgy tagolódnak, mint bármelyik elbeszélés: azaz, az időt adott tényezőnek veszik.

Megszoktuk azt is, hogy az időt valamiféle objektív, mérhető, egyenletes dolognak tekintsük, ami tőlünk függetlenül van, mi viszont kihasználhatjuk, beoszthatjuk, akárcsak a teret.

A művész viszont saját alkotói- és létélménye alapján azt a címet adja kiállítási anyagának, hogy "Teremtett idő". Mit jelenthet ez?

Axiómaként kimondhatjuk azt, hogy az időnek csak egyetlen megélési lehetősége van: a jelen. Elvileg tudunk az objektív időről, de tapasztalni a jelent tudjuk csak. A többi idődimenzió tudati tevékenység eredménye, azaz absztrakció. Ugyanígy áll, hogy a jelen, azaz a pillanat, ahol a tapasztalati tér és az elváráshorizont találkozik, az abszolútban van. Ugyanis olyan sok, egymásnak gyakran ellentmondó információt tartalmaz, hogy lehetetlen valamennyit tudatosítani. A felismert információt gyakran szokták a fénnyel, míg a fel nem ismert információt az árnyékkal, vagy sötétséggel szimbolizálni. Az adott pillanatban aktuális teljes fény-árnyék mintázatot még nem tekinthetjük képnek, hiszen még mindig túlhaladja felfogóképességünket: egyszerűen nem fér rá a papírra. Képnek csak a teljességből szándékosan vagy önkéntelenül kiválasztott részt tekinthetjük. A képnek, ha jól választunk, önálló szerkezete, erővonalrendszere van: a műalkotás egy kis világ a nagy világban - azaz a pillanat képviselője. Ugyanígy az emberi psziché is folyamatosan válogat és konstruál, az adott pillanatban rendelkezésre álló hatalmas információs anyagból hozza létre tulajdonképpeni önmagát: múltját, azaz hagyományait, emlékeit és terveit, azaz jövőjét: a képeket és történeteket, amiket önmagának vall. Az emberi psziché önmagán kívül idejét is megteremti.

A maga eszközeivel ezt teszi a művész is, csak neki megvan a mesterségbeli tudása, amivel választott technikáját magas szinten alkalmazni tudja, és a nagyobb fokú érzékenysége, a tágabb látóhatára: olyan dolgokat is felvállalhat, amik másnak nem sikerülnének. Ezért fontos a nyitottság a művészetek iránt: egy-egy alkotás nem csak gyönyörködtet, tanít, hanem, és ez a fontosabb, támogat bennünket az önmagunk, teremtett időnk felé vezető utunkon.

Egy szép példázat, éppen jókor jött emailben:)

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap- a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni.. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.

- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok csak az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

A legjobbakat kívánom az összes törött cserép barátomnak!

Már több napja vagyok adós az Athéné Alkotókör kiállításmegnyitóján készült képek közlésével. Hát, itt vannak.
A megnyitó maga február 21-én volt és azt kell tudni róla, hogy ez volt az első kiállítás, amit én nyitottam meg. Amúgy kiállító is voltam, meg rendező is, és a végén még a tervbe vett szakmai vita helyett nekünk kellett beszélni a művészi szándékainkról és a képeinkről, amiket szerencsére dícsértek:)
Úgyhogy mikor este 7-re végre dolgozni mentem, fáradt, de feldobott voltam.
(kin 4 . Sárga Önlétező Mag
Megfogalmazom, hogy Célba vehessem
Megmérve a Figyelmet
Lepecsételem a Virágzás bejáratát
A Forma önlétező tónusával
Engem az Egyetemes Tűz hatalma vezet.
another date)

Kin 1: Vörös Mágneses Sárkány
Egyesítek, hogy Táplálhassam
Vonzva a Létet
Lepecsételem a Születés bejáratát
A Cél mágneses Tónusával
Engem Önmagam megkettőződött hatalma vezet.
Galaktikus aktiváló kapu vagyok, lépj be rajtam.

Kezedben őrzöd a végtelent
ó, a madarat ereszd el
fáj neki ujjaid rácsa
fájnak a lágy, meleg remegések
ó, azt a madarat ereszd el
hadd repítse mestermű-szárnya
a pusztaság ködén keresztül
hadd vigye el az éjszakába
hol az ég sarkán fellegek ülnek
tudd meg, a madarak mind kirepülnek
ilyen a természetük

Amikor ezt írtam, 1982 vagy 83 volt. Jó sok évvel voltam fiatalabb, még elgondolni is sok, hogy mennyivel. Mit is tudtam meg azóta. Valami ilyesmit:

"A Világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogadja be azt"
Éjszakának látja a világosságot, ő maga ettől sötét.
Tudata a sötétben tájékozódik, ettől önmagát világosnak gondolja.
A világosság nem kell neki, falakkal kizárja.
A sötétnek nevezett világosságba röppenni vágyót rácsokkal fogja meg.



Mit tehetek a sötétségben?
Átszelem az éjszakát.
szárnyamban szél
csőrömben harmat
keresem kelő nap sugarát.

A digitális fototechnikai előadónap fotóit
Lieszkovszky Veronika webalbumában lehet megnézni.

View Album
Play slideshow

A Rezonáns Hold 26. napja
A Fehér Hold Varázsló évében

Kin 247: Kék Kozmikus Kéz
Elszenvedem, hogy Tudhassak
Átszellemítve a Gyógyítást
Lepecsételem az Eredmény tárházát
A Jelenlét kozmikus tónusával
Engem a Varázslat hatalma vezet.

Resonant Moon day 26
Year of the White Lunar Wizard



kin 247: Blue Cosmic Hand
I Endure in order to Know
Transcending Healing
I seal the Store of Accomplishment
With the Cosmic tone of Presence
I am guided by the power of Magic

another date

Sors lépte nyomok
csillagporon
ennyi az ösvény.