Az alkotásról

A magam részéről vallom, hogy az ember mikrokozmosz, a kozmosz mása és képhordozója. Az alkotásban meglévő figyelem által összeilleszkedő kicsi és nagy rendek szimbólumokat, de legalábbis formákat teremnek. Viszont ami ezeket a formákat hordozza, táplálja és körülveszi, az az absztrakt végtelen óceánja, amit a figyelem egy második fokán újra formának találunk. Belső tekintetünk fókuszálásán múlik tehát, hogy az absztraktként is definiálható nemlétezőből milyen formát vonunk ki, azaz, milyen világot teremtünk. A belső pillantás által vezetett kéz hozza létre képet, de az eredmény lehet időnként vers is. A képen az emberi mércével mért kisebb és finomabb (a láthatatlan) hordozza és vezeti a nagyobbat és sűrűbbet: az erő mozgatja teremtményét, az anyagot. A dolgok között szövődő, sűrű pontokból álló vonalak csak jelzik a szem számára rejtett áramlatokat. Lehet, hogy itt futnak az idő erei is, a majd és a hajdan biztonságosan vezeti egymáshoz a jelenben egymástól távolabb lévő dolgokat. Egy másik ilyen áramlat, vagy dimenzió a sors: a pontszerű, (téridőbeli, energetikai, genetikai, társadalmi és kulturális paraméterekkel meghatározható) egyéni lét összeköttetése a teljességnek nevezett szabadsággal, amit kategóriák nélkülinek, azaz, absztraktnak tapasztal. Más szóval, a saját ismert kategóriáiról az alkotás idejére lemondó, azaz csupasz elme a koncentrált figyelem segítségével belép a szabadságba, és más, a hétköznapi élettől eltérő (lét)formákat vesz/fedez fel. Amit ebből visszahoz, az a kép. Vagy a vers. Külön kérdés, hogy hogyan tolmácsolható mindez verbálisan. A szavak nagy mágikus erővel bírnak, és emiatt még óvatosabban kell bánni velük. A versben a szavak szintén a pontszerűség és az áramlatszerűség törvényeit képviselik, és amire föl vannak illesztve, az a jelentés mögötti absztrakt tágasság. Innen származik erejük, az ajtó ereje, aminek két külön világban van a kilincse.