Bűntudat, félelem, szegénység, áldozattá válás, trauma, féltékenység, harag és a többiek: lelki alvilágunk lakói. Minél többen vannak, annál rosszabbul vagyunk. Fényes pillanatainkat beárnyékolják, szép arcunkon foltot hagynak, legszebb terveinket aláássák, örömünk, sikerünk miattuk nem teljes és nem őszinte.
Mindaddig, amíg meg nem tudjuk, honnan jönnek, nem tudjuk az okokat megszüntetni.
A magyar népmesében Zöld Vitéz és Virág Péter nap mint nap megküzd a pici fekete katonákkal, amik a selyemrétet tönkreteszik. De azok csak nem akarnak elfogyni. Minden nap legyőzik őket, s azok minden nap újra keletkeznek.
Mindaddig, míg meg nem találják és le nem győzik a fekete öregasszonyt, aki óriási vetélőjén folyamatosan szövi és küldi a selyemrétre a pici fekete katonákat.
Lényünk tudatos, az alvilágba tekinteni képes részét, melynek erőállata a bagoly, félelem vagy tisztelet veheti körül. Pallasz Athéné, vagy Lilith, vagy a magyar népballada Bagoly Asszonya.
Hadd ajánljam figyelmetekben egy korábbi írásomat:
A
magyar népballada bagoly asszonya ősi és titokzatos lény.
Ősanya:
madár-lélek, a sötét (hétköznapi ember számára ismeretlen)
területek látója és lakója. Éber abban az időben és asztrális
térben, ahol az átlagember alszik. Napjaink néphitében
halálmadár, régen más madarakkal együtt a születő lélek
hozója.
A
bagoly-asszony tehát a lélek különféle állapotait jelképezheti:
A
démoni-asztrális Lilith-nek bagolylábai vannak, ő sivataglakó, a
törvénynek nem engedelmeskedő férj nélküli zabolátlan női
lény, akit eredetileg Ádám feleségének szántak, ám ő
fellázadt és megszökött, vagy elzavarták, vagy megcsalták, és
bánatában eltorzult. Vagy már nem tudták annak látni, aki, s
démonizálták. Melyik az igaz?
Egy
ősi domborművön a természet-anya, minden földi lény szülője,
a meghalásával és újjászületésével a földi élet körforgását
fenntartó és jelképező Istár két oldalán láthatók baglyok.
A
görög mitológiában Pallasz Athéné jelképe és
megszemélyesítője.
Athéné,
a szűz istennő anya nélkül született, Zeusz fejéből pattant
elő teljes fegyverzetben. Pajzsán viselte a Gorgó fejét (a
természeti élet
valódi arcát), akinek ezt megmutatta, szörnyethalt, hiszen a
teljes valóság megpillantása azonnali átváltozást
eredményez.
E
bagoly asszonyok a bukott lélek fejlődésének állomásait
ábrázolják1.
A
magyar népballada bagoly asszonya már nem ilyen nagy hatalmú lény.
Mindezeken a fejlődési állapotokon túl van. Sír, mert rádöbbent
valódi otthonától való elszakítottságára és magányára.
A
lélek ősemlékezése felébredt.
A
természeti élet határterületén, egy már nem őrlő malomban
bánkódik. A bagoly asszony egy cserfa gerendán ül, ennyi maradt
az élet fájából, amiből végső soron a malom is épült.
Magánya
és sírása a puszta malomban félelmetes, a dialektikus Nap
fényében járók messze elkerülik.
Beszélgetőtársa
egy „fehér gőlice” (fehér gerlice), a hétköznapi ember által
ugyanúgy nem ismert galamb.
Ők
ketten az elhagyott malomban, a dialektikában megrekedt
mikrokozmoszban beszélgetnek.
A
bagoly sír, bánkódik helyzete, otthonától való elszakítottsága
miatt, a miatt a feledés miatt, ami miatt aztán őt is elfeledték.
Ők
ketten összetartoznak: a megbánó és síró, és a sírást
meghalló és a megbánást megértő.
Ahogyan
egy manicheus gyöngyhimnusz írja:
Íme,
eljött mindenki nagy gyógyítója!
Ő
ért ahhoz, hogy a beteget meggyógyítsa.
Drága
gyógyszereit elétek kirakta,
azután
néktek ezeket mondotta:
„Aki
gyógyulni akar, magát meggyógyítsa!”
Nézzétek
a gyógyító szereket sorra!
Nincs
igaz gyógyulás, csak általa.
Egyetlen
beteget sem küld haza.
A
megsebzetteket nem gúnyolja.
Ő
tudja, hogy mi a dolga!
Szelíd
a szó, mi száját elhagyja.
Értőn
a sebeket megnyitja,
enyhülést
mi hoz, azt is tudja.
Feltár
és megtisztít hajnalon.
Kiéget,
megenyhít egy napon.
Betegségünket
feltárta gyengédsége,
ne
takargassuk hát bajaink előle!
Ne
hagyjuk, hogy magukat meghúzhassák,
nehogy
bennünk leronthassák,
az
új ember nagy és szép képmását!
Hozzon
ő gyógyulást nékünk,
ki
meggyógyítja minden sebünk.
Törölje
el Ő minden vétkünket,
és
a hegeket, mik lelkünkbe égtek.
(Manicheus
gyöngyhimnuszok: 17. vers)
Az előadás további
részeiben a Molnár Anna és a Júlia szép leány (Márton szép
Ilona) című balladákat szeretném bemutatni.
Ezek
szervesen összekapcsolódnak az előzővel: A Molnár Anna a
malom-jelkép miatt, és azért, mert ő az elcsalt feleség, aki
saját erejéből legyőzi a csábítót és visszatér hites urához
és kicsiny fiához, akit elhagyott, és aki után a bagoly asszony
sír.
1
Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György:
Jelképtár 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése