Bagoly asszony

Bűntudat, félelem, szegénység, áldozattá válás, trauma, féltékenység, harag és a többiek: lelki alvilágunk lakói. Minél többen vannak, annál rosszabbul vagyunk. Fényes pillanatainkat beárnyékolják, szép arcunkon foltot hagynak,  legszebb terveinket aláássák, örömünk, sikerünk miattuk nem teljes és nem őszinte. 

Mindaddig, amíg meg nem tudjuk, honnan jönnek, nem tudjuk az okokat megszüntetni. 

A magyar népmesében Zöld Vitéz és Virág Péter nap mint nap megküzd a pici fekete katonákkal, amik a selyemrétet tönkreteszik. De azok csak nem akarnak elfogyni. Minden nap legyőzik őket, s azok minden nap újra keletkeznek. 

Mindaddig, míg meg nem találják és le nem győzik a fekete öregasszonyt, aki óriási vetélőjén folyamatosan szövi és küldi a selyemrétre  a pici fekete katonákat. 

Lényünk tudatos, az alvilágba tekinteni képes részét, melynek erőállata a bagoly, félelem vagy tisztelet veheti körül. Pallasz Athéné, vagy Lilith, vagy a magyar népballada Bagoly Asszonya. 

Hadd ajánljam figyelmetekben egy korábbi írásomat: 

 A magyar népballada bagoly asszonya ősi és titokzatos lény.

Ősanya: madár-lélek, a sötét (hétköznapi ember számára ismeretlen) területek látója és lakója. Éber abban az időben és asztrális térben, ahol az átlagember alszik. Napjaink néphitében halálmadár, régen más madarakkal együtt a születő lélek hozója.

A bagoly-asszony tehát a lélek különféle állapotait jelképezheti:

A démoni-asztrális Lilith-nek bagolylábai vannak, ő sivataglakó, a törvénynek nem engedelmeskedő férj nélküli zabolátlan női lény, akit eredetileg Ádám feleségének szántak, ám ő fellázadt és megszökött, vagy elzavarták, vagy megcsalták, és bánatában eltorzult. Vagy már nem tudták annak látni, aki, s démonizálták. Melyik az igaz?

Egy ősi domborművön a természet-anya, minden földi lény szülője, a meghalásával és újjászületésével a földi élet körforgását fenntartó és jelképező Istár két oldalán láthatók baglyok.

A görög mitológiában Pallasz Athéné jelképe és megszemélyesítője.

Athéné, a szűz istennő anya nélkül született, Zeusz fejéből pattant elő teljes fegyverzetben. Pajzsán viselte a Gorgó fejét (a természeti élet valódi arcát), akinek ezt megmutatta, szörnyethalt, hiszen a teljes valóság megpillantása azonnali átváltozást eredményez.

E bagoly asszonyok a bukott lélek fejlődésének állomásait ábrázolják¹.

A magyar népballada bagoly asszonya már nem ilyen nagy hatalmú lény. Mindezeken a fejlődési állapotokon túl van. Sír, mert rádöbbent valódi otthonától való elszakítottságára és magányára.

A lélek ősemlékezése felébredt.

A természeti élet határterületén, egy már nem őrlő malomban bánkódik. A bagoly asszony egy cserfa gerendán ül, ennyi maradt az élet fájából, amiből végső soron a malom is épült.

Magánya és sírása a puszta malomban félelmetes, a dialektikus Nap fényében járók messze elkerülik.

Beszélgetőtársa egy „fehér gőlice” (fehér gerlice), a hétköznapi ember által ugyanúgy nem ismert galamb.

Ők ketten az elhagyott malomban, a dialektikában megrekedt mikrokozmoszban beszélgetnek.

A bagoly sír, bánkódik helyzete, otthonától való elszakítottsága miatt, a miatt a feledés miatt, ami miatt aztán őt is elfeledték.

Ők ketten összetartoznak: a megbánó és síró, és a sírást meghalló és a megbánást megértő.

Ahogyan egy manicheus gyöngyhimnusz írja:

Íme, eljött mindenki nagy gyógyítója!

Ő ért ahhoz, hogy a beteget meggyógyítsa.

Drága gyógyszereit elétek kirakta,

azután néktek ezeket mondotta:

„Aki gyógyulni akar, magát meggyógyítsa!”

Nézzétek a gyógyító szereket sorra!

Nincs igaz gyógyulás, csak általa.

Egyetlen beteget sem küld haza.

A megsebzetteket nem gúnyolja.

Ő tudja, hogy mi a dolga!

Szelíd a szó, mi száját elhagyja.

Értőn a sebeket megnyitja,

enyhülést mi hoz, azt is tudja.

Feltár és megtisztít hajnalon.

Kiéget, megenyhít egy napon.

Betegségünket feltárta gyengédsége,

ne takargassuk hát bajaink előle!

Ne hagyjuk, hogy magukat meghúzhassák,

nehogy bennünk leronthassák,

az új ember nagy és szép képmását!

Hozzon ő gyógyulást nékünk,

ki meggyógyítja minden sebünk.

Törölje el Ő minden vétkünket,

és a hegeket, mik lelkünkbe égtek.

(Manicheus gyöngyhimnuszok: 17. vers)

Az előadás további részeiben a Molnár Anna és a Júlia szép leány (Márton szép Ilona) című balladákat szeretném bemutatni.

Ezek szervesen összekapcsolódnak az előzővel: A Molnár Anna a malom-jelkép miatt, és azért, mert ő az elcsalt feleség, aki saját erejéből legyőzi a csábítót és visszatér hites urához és kicsiny fiához, akit elhagyott, és aki után a bagoly asszony sír.

1 Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár 31.